Apám rajongásig szerette a magyar nótát. Mintegy ezer-kétszázat gyűjtött össze és nem volt menekvés, ha valamelyik kocsmából kibokázott a cigányzene.

Így szerettem meg én is a magyar nótát. 1942. év tavaszán egy hadrakelt somogyi század beosztását kellett elvégeznem. Ide kapott behívót a kaposvári Toki Horváth Gyula cigányprímás is.
— Osszon be engem csicskásnak, uram, a legszebb nótáit hegedülöm majd … Jobb lesz talán, ha én és nem a Szent Dávid hegedüli el a nótáját…

Tízzel több SAS behívó ment széjjel Somogyban, így lehetőség nyílt arra, hogy a prímást belecsúsztassam a boldog leszerelők közé…
Egy évi frontszolgálat után keveredtem haza Kaposvárra. A Turulból (ma Dorottya) kibokázott a pattogó csárdás. Ápolva apám és őseim nemes hagyományát, betévedtem egy kis vigasságra. Illő áhítattal kóstolgattam a badacsonyi ízét és illatát, amikor ott termett az én prímásom: Toki Horváth Gyula. Rögvest odahívta fiát is, az ifjú Toki Horváth Gyulát, aki már országos hírű prímás volt, szinte mindennap játszott a rádióban. Ide menekült Kaposvárra a bombatámadások elől…

A két prímás nekem muzsikált. Először apám legkedvesebb nótáját kértem: „Bokrétát kötöttem mezei virágból…” A vendéglő zsúfolásig megtelt az átvonuló szegedi hadtest törzstisztjeivel.
A két prímás azonban mit sem törődött ezzel. Sorjáznák a legszebb magyar nótákat. Majd átölelt az ifjú prímás és legkedvesebb dalát hegedülte: „Madárcsicsergés az erdőn …” Csend lett. Mindenki figyelte ujjainak boszorkányos táncát. S mintha a zengő húrokról trillázó madarak szálltak volna. A vendégek felállva tapsoltak. Az öreg prímás is áhitatos arccal hallgatta fiát, és talán arra
gondolt, hogy százada eltűnt a fronton, odaveszett a messze Donnál… A hála zengett a szép muzsikából …
Elviharzott a háború fölöttünk, és sokáig nem találkoztam az öreg prímással. Az Iparos vendéglőben láttam újra, ahol hegedűit.

Kihullottak a könnyei, amikor odalépett hozzám és szomorúan mondta:
— Örökre itthagyott engem a fiam. A feleségét, Rózsikét is magával vitte…

Hamarosan a halálhírét hallottam. Ünnepi temetése volt. A kaposvári prímások búcsúztatták, a kedves nótájával: „Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele ..
A fia külföldre távozott, csak ritkán hallottam róla. Amerikát és Európát járta a csodálatos fiú, aki ötéves korában a székről dirigálta a zenekarát. Ki tudja, hogy meddig volt a rajkózenekar prímása? Tizenhét éves korában, 1937. évben az angol királyi családnak muzsikált… Svájci magyar ismerősömtől hallottam, hogy 1970. évben a zürichi magyar bálon elkápráztatta vendégeit.
Talán ez volt az utolsó szereplése? Ki tudja? Ki tartja számon a hulló csillagot?

1971. év októberében halt meg Münchenben, mindenkitől elhagyottan. De az a feledhetetlen kaposvári este tovább él a szívemben. Él tovább az álmok nótakertjében. Most is hallom a csodahegedűt. Látom ahogy karcsú, hosszú alakja egyre magasabbra nő … Sima, hollófekete haja fölfölragyog és mintha boszorkánytáncú „Amadé” hegedűjével megindulna a mesék világába.
Álmaimban vissza-visszatér. A Turulba egyre jönnek a vendégek. Megtelik újra a vendéglő ezredesekkel és tábornokokkal. De ő csak annak a kiskatonának muzsikál, aki most érkezett haza a frontról.

Csak neki húzza, húzza fáradhatatlanul kivilágos virradatig.

Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
KÁROLY FERENC

BÉCSI NOTESZ . . . Nagy részvét mellett temették el Münchenben Toki-Horváth Gyula cigány-prímást, aki nemrég 51 éves korában elhunyt. A kitűnő prímás 1956 után disszidált és Münchenben éttermet, majd lokált nyitott “Piroska” címen. Legutóbb szó volt arról, hogy az anyagilag tönkrement Toki Horváth Bécsbe jöjjön muzsikálni az egyik neves étterembe, ebben a szándékában korán bekövetkezett halála megakadályozta.
Szabadság, 1971. december (81. évfolyam, 104-108. szám)

Forrás: https://www.facebook.com/nyergeserikairo/