„A siránkozás nem teremt értéket” – Ásós Géza cigány vendéglős a Mandinernek

„A munkában hiszek, és ezt megbecsülik egyre többen” – vallja Ásós Géza békési cigány vendéglős. A helyben az Év emberének választott, ám díját helyi gyermekmentőknek felajánló vendéglőssel a roma gasztronómiáról, a nehéz időkben is töretlen vállalkozó kedvről, és a cigány társadalom fejlődési lehetőségeiről beszélgettünk. Roma Példaképek sorozatunk újabb portréinterjúja!

Több mint öt éve már, hogy a Mandiner elkezdte a példaértékű cigány életutakat bemutató Roma Példaképek portrésorozatát. Most új lendülettel vágunk bele a folytatásba: Antal István után most Ásós Gézával, a békési Kira Vendéglő vezetőjével beszélgettünk!

Forgács István interjúja.

Ha azt mondom, cigányok és vendéglátás, a legtöbben nagyon sokáig az éttermi cigányzenekarokat látták maguk előtt. Milyen érzés volt tíz évvel ezelőtt önálló cigány éttermet nyitni egy kisvárosban?

Nem a semmiből lett a vendéglő, ugyanis előtte nekünk már volt egy nonstop, azaz valóban éjjel-nappal nyitva tartó büfékocsink két éven keresztül. Street food – mondanák most biztosan sokan a gasztrobloggerek, de mi csak finom burgereket akartunk adni azoknak, akik odakanyarodtak hozzánk. Annak Kíra büfé volt a neve, azt nagyon hamar megismerték és megszerették az emberek, és onnan léptünk egyet előre azzal, hogy rendes éttermet is nyitottunk. Nem szégyen, őszintén elmondhatom, hogy nagyon nehéz volt az elején, kínkeservesen és nagyon lassan jutottunk csak egyről a kettőre. Sokan hitték, hogy néhány hónap után lehúzzuk a rolót, de én nem az a feladós fajta vagyok, és első klt évet túlélve pozitívba fordulhattak a dolgaink.

Sokan találták nagyon szimpatikusnak, hogy bele mertél vágni, de voltak olyanok is, akik erősen kételkedtek abban, hogy ez sikeres lesz. Korábban Budapesten a hasonló kezdeményezések mind elbuktak. Minek volt köszönhető, hogy talpon maradtál egy sokkal kisebb piacon is? 

Ahogyan említettem, nagyon nehéz volt az első két esztendő. És bár ma már nem divat, de én az étterem mellett más is csináltam, azaz több lábon is próbáltam állni. Az építőiparban korábban egy kisebb csapattal sok munkánk volt, ezek egy része megmaradt az étterem megnyitása után is. Ez azt jelenti, hogy azokban az időkben

Sokat segített az is, hogy itt, Békésen elvállalhattuk a Magyar Pünkösdi Egyház szociális étkeztetési programjának a segítését. Úgy gondoltam, ha munka, megrendelés, megbízás van, azzal élni kell.

A családod végig elkísért eddig az úton, a gyermekeid gyakorlatilag az étteremben nőttek fel. Lehettek ti a bizonyosság arra, hogy a családi vállalkozások még mindig sikeresek lehetnek? Ha igen, akkor hogyan kell ezt jól csinálni, mit tanácsolnál másoknak?

Azt gondolom, hiszem, hogy mára megint eljutottunk oda, hogy nagyon sok vendég abba az étterembe szeret járni, ami családi vállalkozás, vagy ahol megtalálja a tulajt a pult mögött. A nyugati világban is a legkomolyabb presztízzsel azok az éttermek vannak, ahol érezni a tulajdonos személyes jelenélétét. És én úgy vélem, ma Magyarországon az az étterem nem lehet hosszú távon sikeres, ahol a tulaj csak havonta egyszer megy be, és akkor is csak azért, hogy eligazítsa az alkalmazottakat. Fontos, hogy a családi vállalkozásban is fizetni kell mindenkit. Nálunk az elején ez egyik unokaöcsém vállalta a futári feladatokat, a feleségem vállalt mindent, amit kellett, mint ahogyan én is, illetve a gyerekek is kivették a részüket minden lehetséges feladatból. Jó volt látni, érezni, hogy számíthatok rájuk, nem derogált a munka senkinek sem. Ki merem jelenteni, hogy lehet, sőt, kell is alapozni a családra, de mindenkit ki kell fizetni. A családot meg kell becsülni, és a család is megbecsüli a munkát. Régen a csárdát is úgy lehetett sikeresen vezetni, hogy a tulajdonos, a kocsmáros a szívét-lelkét beletette.

Itt szeretném megemlíteni, hogy a TV2-nek sokat köszönhetek. Rendszeresen főzhettem náluk, ami segített abban, hogy ne csak Békésben, de az egész országban megismerhettek – ez később nagyon sokat ért.

Akik téged ismernek, egytől egyig azt emelik ki veled kapcsolatban, hogy fáradhatatlan vagy, és hiszel abban, amit csinálsz. Mi kell ahhoz, hogy az ember ne veszítse el a hitét és menjen, csinálja megbicsaklás, elbizonytalanodás nélkül?

Hinni kell benne és kész. Ha hisz valaki magában, teljes szívvel, teljes odaadással csinálja a dolgát, azt elkíséri a Jóisten áldása, és megtalálja mindig a lehetőséget. 2013 februárjában az első kitelepülésünkön Szegeden mindenki csak értetlenkedett, amikor a standunknál látta a Kíra – Cigány étterem feliratot. Mert ilyet még nem láttak. És nekünk az ott akkor komoly deficit volt, bizalmatlanok voltak velünk. Időközben megváltozott már a dolog: ma már bárhova megyünk, mindenhol becsülnek, de ehhez nekem ott Szegeden el kellett hinnem 2013-ban, hogy lesz még ennél sokkal jobb is. És bizony lett!

Ezt mindenki láthatja valóban, hiszen evek óta vagytok megtalálhatók a legkomolyabb fesztiválokon, olyan rendezvényeken is, amelyeken komoly megbecsülést, presztízst jelent jelen lenni. Meg kellett szolgálni ezt a bizalmat a rendezvényszervezőknél? Érezted-e valaha is, hogy idegenkedve fogadnak?

A munkában hiszek, és ezt megbecsülik egyre többen. A cigánnyal szemben sok az előítélet, de ez változik, de biztosan sok idő kell hozzá. De a bizalmat meg kell szolgálni. Ha azt látja a többségi társadalom, hogy nem akarsz mindenáron kiríni a társadalomból,

Biztosan sokakat irritált volna, ha én nagy aranylánccal, meg gyűrűkkel az ujjamon kínálnám a portékám. Nekem nem ezek a dolgok a fontosak. Maradva még Szegeden, ott immár örömmel látják a szervezők, hogy évek óta ugyanazokkal jelennek meg a rendezvényeken – ebből azt látják, hogy a velem együtt dolgozók nem változnak. Ez igenis megbízhatóságot mutat. És azt mindenki örömmel látja maga körül.

A jó hírnév a szakmán belül is szájról szájra járva erősödhet. Hol és mikor találkoztál először azzal, hogy a jó híred megelőzött téged? 

Sok hely van, ahol már várnak minket a rendezvényszervezők vagy a fesztiválozók. De van egy nagyon kedves sztorim. Ez is Szegeden történt. Délelőtt 10 óra, rossz idő, nincsen érdemi fesztivál, zárva voltunk még mi is. Idős női hang kopogtat a standunknál: „Géza, mikor nyitnak?” Válaszolok, hogy majd egy óra múlva. „Akkor majd visszajövök egy óra múlva, Géza, mert bizony a maga toros káposztája nem fekszi meg a hasamat. Azért a káposztáért pedig bárhova elmennék.” Nagyot nevettünk, leültettük, megvendégeltük. Ő biztosan vitte a jó hírünket sokfelé. Egy másik kereskedelmi tévécsatornán 32 héten keresztül volt önálló főzős műsorom, és nagyon jólesett megélni, hogy az ottani recepteket folyamatosan kipróbálták az egyes adások után emberek, és megírták utána, hogy hogyan sikerült.  Ezzel meg is nőtt a követőim száma, bár ez kevésbé fontos szempont.

Folytatás: https://mandiner.hu