Hrozova Erzsébet

114

Hrozova Erzsébet (1938 – 2013), a forradalmár, aki azért kapott életfogytiglani börtönt, mert enni adott az éhezőknek.

„A rendszerváltásig mindenki előtt titok volt, egyedül a fiamnak a keresztanyja tudta, meg a férjem, hogy én börtönben voltam. Akkor tudták csak meg, amikor 1989-ben megkaptam a katonai bíróságtól a papírt, hogy rehabilitáltak.
1938. május 5-én születtem. Édesapám cseh származású, anyám román cigány volt. Anyám korán meghalt, apám három helyen dolgozott, hogy a testvéreimmel eltartson. Amikor elvégeztem a nyolc osztályt, elmentem a csepeli Egyedi Gépgyárba dolgozni. Vezettem a háztartást, segítettem a kicsik nevelésében, mert az apám nehezen bírta magát, nehezen mozgott az érszűkületes lábaival. Két év ápolónőképző után a Csepel Művek munkáskórházába kerültem kisegítő ápolónőnek. 1954-ben levezényeltek Kaposvárra a kórházba. Ott ismerkedtem meg az első férjemmel, aki Taszáron a szovjet-magyar katonai repülőtéren volt berepülőpilóta. Nagyon szerettük egymást a férjemmel, bár az az igazság, hogy nem sokat lehettünk együtt.
1956-ban, amikor Maléter Pál honvédelmi miniszter kiadta a parancsot, hogy álljanak át a katonák a felkelők oldalára, akkorra ő már átállt. Akkor én Budapesten dolgoztam a Baross utcai nőgyógyászati klinikán, már mint diplomás ápolónő.
Józsi a férjem bajtársa volt, együtt voltak sorkatonák. Józsi – férjem egykori katonatársa – átvette a VIII. kerületben a Víg utcai rendőrség parancsnokságát, hívta a férjemet, hogy jöjjön, mert szüksége lenne a segítségére meg a katonai szaktudására. Én meg, mivel a kórházban dolgoztam, tudtam gépkocsit szerezni. Ezzel szállítottuk aztán az élelmiszert. Még az iskolában kaptam lövészeti kiképzést, és értettem a fegyverekhez is. Úgy éreztem, ott a helyem. így kerültünk bele az egészbe a férjemmel együtt.
Október 28-ára már elég komoly volt a helyzet. Az üzleteket zárva tartották, az emberek éheztek.. A közértesek pénzért sem adtak ennivalót, ott álltak az emberek hosszú sorokban a Víg utca meg a Bérkocsis utca sarkán, öregek, gyerekek egyaránt. Álltak, vártak és éheztek. A VIII. és a IX. kerületben egyáltalán nem lehetett élelemhez jutni.
Józsi szólt a férjemnek, hogy ki kell nyittatni az üzleteket, meg kocsikat szerezni, hogy máshova is szállíthassunk, vinni kell az ennivalót. Mivel én a kórházban dolgoztam, tudtam szerezni egy autót bentről.
Két üzletet nyittattunk ki. Telepakoltuk az autót, és vittük szét a kerületbe, amit tudtunk. Az egyik közértvezető kommunista volt, és nagyon véresszájú, utálta az egész környék. Azt mondta, nem nyit ki, mert ő erre nem kapott parancsot az államtól. Ráfogtam a géppisztolyt és azt mondtam, hogy „apuskám, ha nem nyitod ki a közértet és nem adsz a népnek ennivalót, lelőlek”. Igen, kényszerítettem, hogy nyisson ki és adjon az embereknek lisztet, cukrot, ami kell. Én mindig beteg emberekkel dolgoztam, és láttam, hogy az emberek hogy szenvednek. Egy percig sem gondolkoztam akkor. Vállalom, és a bíróság előtt is vállaltam
Nekem a közértek kinyittatásából semmi hasznom nem volt. Még a beteg, nyomorék apámnak sem tudtam tíz deka vajat vinni. Én csak arra vállalkoztam, hogy a VIII. kerületben, a Práter utca, a Víg utca, a Bérkocsis utca, a Rákóczi téri csarnok környékét ellátjuk élelmiszerrel.
Nekünk meg mi jutott? Az utána való, a halál meg az életfogytiglani börtön. Semmi több, nekünk nem jutott semmi több.
A forradalom egy ördögi kavalkád volt. Egyszerűen nem lehetett fölismerni, hogy ki kinek a barátja, és ki kinek az ellensége. Hol innen lőttek, hol onnan. Az egyik az emeletről lőtt, a másik a földszintről, a harmadik az utcasarokról, ahol nem lehetett mást látni, csak a puskacsövet.
Mi abban reménykedtünk, hogy ki tudjuk söpörni Rákosiékat, az egész rendszert, az oroszokat. November 4-e után […] kiadtak egy hamis, hazug nyilatkozatot, hogy aki visszatér a csapattestéhez, az teljes mentességet élvez, amnesztiát kap. Aki volt olyan hülye, és visszament jelentkezni a laktanyájába, azt abban a pillanatban letartóztatták és vitték a katonai börtönbe. Akiket az oroszok kaptak el, azokat azonnal statáriális bíróság elé állították, és kivégezték őket. Én ezért nem engedtem a férjemet visszamenni, azt mondtam neki, amíg tudlak, bújtatlak.
[Egy] őrjárat éjnek évadján igazoltatni akart, de mivel én az összes okmányomat, személyimet, diplomámat eldobtam, nem tudtam igazolni magam. Egyébként mindegy volt, mert ott volt náluk a fényképem. Így buktam le 1957 júniusában Budáról hazafelé menet a Körúton.
A férjem külön kérése volt, hogy engem válasszanak el tőle. Ezért vagyok lánynéven elítélve, és nem mint Székely Béláné. Azt mondta, hogy őt mint katonaszökevényt mindenféleképpen kivégzik, de én nem gyilkoltam, nekem csak gyilkossági kísérletem volt, és miért haljak én meg ilyen fiatalon azért, mert nem mondok le a nevéről.
A Fő utcába vittek. Több mint egy évig ugyanabba az egy szál ruhába, ugyanabba az alsóneműbe öltöztem. Ki kellett mosni, ha nem akartam megbüdösödni, ott szárítottam magam alatt, mert két pokrócot kaptunk. Az egyik pokróc alá raktam a ruhámat, a másikon feküdtem. Közben összeszedték a fiúkat is.
Sokáig tartott a nyomozás, mert mindenfélét rám akartak kenni. A Divatcsarnok kirablását, meg egy bank kifosztását. Többszörös rablással akartak vádolni a közértek miatt is.
Férjemet kivégezték, én végül életfogytiglanit kaptam, mert enni adtam az éhezőknek.
1970. március 25-én szabadultam. Egy héttel a szabadulásom után elhelyezkedtem a Korányi Kórházban. Az öngyilkososztályra vettek fel segédápolónőnek, mert ugye, nem voltak meg a papírjaim. Két hónapig dolgoztam csupán, amikor a jobb lábamban súlyos ideggyulladás támadt, és kiderült, hogy csontritkulásom is van. Akkor helyezkedtem el a Vörös Október Ruhagyárban, mert bent a börtönben tizenhárom és fél éven keresztül nyomtuk a pedált, mint az őrültek.
A rendszerváltásig mindenki előtt titok volt, egyedül a fiamnak a keresztanyja tudta, meg a férjem, a saját gyerekeim sem tudták, hogy én börtönben voltam. Akkor tudták csak meg, amikor 1989-ben megkaptam a katonai bíróságtól a papírt, hogy rehabilitáltak. Akkor azt kérdezi a kislányom, akinek most kisbabája van, anyu, mire föl rehabilitálnak téged? Akkor mondtam el a gyerekeknek. Egyedül a férjem, Stanczel László tudta, a gyerekeim édesapja, mert úgy voltam vele, hogy egy életet mégsem lehet leélni hazugságban. Elmondtam neki, hogy én is özvegy vagyok, mint ő, mert az első férjemet kivégezték, és a hátam mögött van tizennégy év börtön. Tudomásul vette, és erről szó se esett soha. A házban se tudta senki.”

 

Annak érdekében, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk, a c-1.hu sütiket (cookie-kat) használ. Elfogadom További információk

Adatvédelem és sütik irányelve